Az én történetem sem kezdődik másként, mint ahogy a melegek nagy többségének. Mindig is tudtam, hogy „valami nem stimmel”. Már az általános iskolában feltűnt, hogy muszájból beszélek én is a fiúkról, próbálkozom valahogy csatlakozni a többi lányhoz, de távol áll tőlem az egész. Mintha kerékbe törnék a gondolatimat, amikor én más utakon járok. Mivel kicsi falu volt a miénk, elég hézagos információim voltak erről a kicsit MÁS világról, így nem is tudtam vele mit kezdeni. Magamban őrlődtem és sodródtam egy remélt jobb élet felé. Aztán a középiskolával megnyílt a világ előttem, a bulikban láttam lányokat csókolózni, de sosem tudtam, hogy ők csak azért csinálják, hogy pasit fogjanak maguknak. Ilyenkor fura érzésem volt, nagyon jó lett volna nekem is egy lány kezét fogni és nem egyik randiról a másikra járni, hogy hátha megtalálom álmaim hercegét és végre elfelejtem ezt a leszbikus dolgot.
Egyszer aztán váratlan fordulat következett be, és végre úgy éreztem, megtalálhatom önmagam. Egy beszélgetős-iszogatós estén az asztalunkhoz csatlakozott egy nő. Gyönyörű volt, határozott jelenség, és szinte vonzotta az aurám az övét. Ahogy az asztalunkhoz lépett, rögtön megtaláltuk egymás tekintetét. Bemutattak egymásnak minket, majd üdvözölte a többieket is, és már el is tűnt. Az egyik ismerősöm odasúgta, hogy minden pasi odavan érte, de leszbikus a csaj. Mint derült égből a villámcsapás, úgy hatott rám a mondat! Azonnal pásztáztam a szememmel a termet, hogy újra megpillantsam Őt. Sehol nem láttam, már kezdtem is feladni, amikor leült mellém és elém tett egy pohár kólát. Biztos látta, hogy eleget ittam már. Beszélgetni kezdtünk, aztán találkoztunk még a bulin kívül is. Érezte ő is, hogy ez nem csak egy barátság, de nagyon óvatos volt, mivel 10 évvel idősebb volt nálam. Elmondtam neki, hogy nem tudom, mi zajlik bennem, hogy félek is egy kicsit ettől és nincs kivel megosztani. Azt mondta, ő megmutatja, milyen az érzelmek ezen oldala...
3 hónapot jártunk együtt, amikor számomra a mai napig ismeretlen okok miatt úgy döntött, véget vet életének. Ott álltam 16 évesen, szerelmesen, egyedül, és nem tudtam, hogyan kell ezt feldolgozni. Titkoltam másságomat, így megosztani nem tudtam szinte senkivel. Bezártam lelkem kapuját, és egy másik életet kezdtem. A lehető legrosszabbat. Egy night club színpadán kötöttem ki 17 évesen, egy másik táncoslány barátnőjeként. A drog és a buli, ezek domináltak, egészen addig a percig, amíg a fájdalom fel nem ébresztett ebből a rémálomból. Egy nem kívánt nemi aktus után teherbe estem. Azt hittem, ez megmenti az életemet, lesz miért küzdeni és élni, de sajnos túl későn láttam be, hogy az életformám nem alkalmas egy gyermek világra hozatalára. Elvesztettem a babát, és akkor rájöttem, hogy ez a világ nem nekem való. Belekezdtem a magam kis elvonókúrájába, hogy leszokjak a drogról. Éjjelente kikötöttem magam, hogy ne kaparjam a falat, nappal tanulással és sporttal kötöttem le a figyelmemet. Sikerült. Elindultam a lejtőn, de immár felfelé. Teljes tudatában másságommal és az értékeimmel.
Elkezdtem másként gondolkodni magamról. Elfogadtam, sőt megszerettem magam. A legelső ember, akinek elmondtam, az öcsém volt. 13 évesen nem is kellett mondani neki semmit. Annyit mondott, hogy a nővére vagyok és szeret, majd áthozta a szobámba a takaróját és mellém feküdt. Azóta vagyunk szoros lelki kapcsolatban. A szüleim előtt titkoltam. Valahogy sosem találtam a megfelelő pillanatot, hiszen annyi gondjuk volt mindig, és nem akartam csalódást okozni nekik. A barátaim mind elfogadtak, de én is úgy voltam vele, hogy akinek nem tetszik, le is út, fel is út.
Elköltöztem a fővárosba, új ismerősök, munkatársak... Nem titkoltam többé. Sosem volt hátrányom. A kapcsolatok jöttek-mentek, sosem éreztem, hogy bármelyik miatt el kéne mondanom édesanyámnak, hogy leszbikus vagyok. Csak magam miatt, ha úgy érzem, felkészültünk rá. Bár biztos voltam benne, hogy érzi ő is, hiszen sosem mesélek fiúkról, ő sem kérdez, de egy csinos nőies nőnek tartom magam, biztos ő is gondolja, hogy vannak férfi jelentkezők, de mégsem kérdez semmit. Ezért nem is éreztem sürgősnek a nagy vallomást.
Egyszer aztán beköszöntött a nagy szerelem (ami a mai napig is tart), és hirtelen egész máshogy éreztem a dolgokat, mint azelőtt. A régebbi kapcsolataimat is ismerte, bemutattam neki a barátnőimet. Hazugságok halmaza volt az életem. Pont mintha két életem lett volna. Kitalált hétvégi bulik, tanulás, hogy miért nem megyek haza a kollégiumból. Egyik barátnőt innen ismerem, a másikat onnan. De Ő más volt, Őt nem akartam valami álruhába belehúzni és hazugságom újabb csomagjaként lerakni vidéki kis házunk küszöbére, ahol már annyi összegyűlt, hogy én magam sem tudtam pontosan, hogy mi van.
Erőt vettem magamon és felhívtam anyut, hogy látogasson meg és beszélgessünk. Elmentünk egy kávézóba és körüludvaroltuk már egymást ötvenszer, megvitattuk az időjárást, a munkát, a magányt és egyéb női témákat. Láttam a szemében, hogy tudja, mit akarok, de nem fog rákérdezni, ahogy én sem fogom elkezdeni. Így mikor már negyed órája hallgattunk, úgy döntöttünk, hogy ő hazamegy, én pedig vissza dolgozni. Hazafelé rágtam magam, hogy csak ki kellett volna bökni, meg kellett volna mondani. Összeszedtem a gondolatokat, és úgy döntöttem, megírom e-mailben. Kihasználom a technika vívmányát, és modern kori coming outot hajtok végre. Megírtam a levelet, és küldtem egy sms-t, hogy olvassa el. 10 perc múlva jött egy sms, hogy elolvasta, és ő is írt. A torkomban dobogott a szívem, mikor megnyitottam a postafiókomat. Tudtam, hogy az első mondat mindent eldönt, a többi már nem is érdekes. Ráklikkeltem, és belekezdtem az olvasásba. Az első sor döntő volt: „Drága kicsi szívem...” Itt könnyes lett a szemem, és megnyugodott a szívem. Azonnal felhívtam a páromat és elmeséltem neki, hogy most már bemutathatom őt szerelmemként. Azóta rendszeresen látogatjuk édesanyámat, elfogadta a páromat, és reméli, hogy a közös jövőnk örökké fog tartani.
Nem bántam meg, hogy csak 24 évesen mondtam el édesanyámnak. Úgy érzem, megtaláltam a másik felemet, teljes összhangban vagyok magammal, tudom, hogy mit szeretnék elérni, így már tőle is konkrét anyai támaszt tudok kérni. Meg tudom fogalmazni, mit érzek, mit gondolok és hogyan élem meg. Egy csöppet sem nehéz. Boldog vagyok, boldogok vagyunk. Igazi nagy család. A karácsonyt közösen fogjuk ünnepelni, és úgy tűnik, a következőt már eggyel többen...
