Mikor eldöntöttem, hogy megpályázom az ösztöndíjat, nem volt más célom, csak tanulni akartam. Megismerni egy másfajta kultúrát és életstílust, megtanulni egy újabb nyelvet. Határtalan örömmel fogadtam hát a levelet az első igazán verőfényes tavaszi napon, melyben egyetemünk dékánja „örömmel értesített”, hogy az őszi szemesztert Olaszországban tölthetem. Úgy éreztem, elértem valamit. Ha csak egy kicsit is, de büszke lehetek...

Hamar eljött a szeptember, és vele együtt az utazás napja is. Már hetekkel előbb úrrá lett rajtam az izgalom, hiszen egy teljesen új, felfedezetlen világ várt rám. Alig vártam, hogy végre ott lehessek. Az első napok azzal teltek, hogy megpróbáltam otthonossá varázsolni apró kollégiumi szobám. A sablonos képeket a falon a barátaimmal közös fotókra cseréltem, hogy emlékeztessenek rá, sosem vagyok egyedül. Na és persze az elmaradhatatlan szivárványos zászló is felkerült a képek mellé, hogy érezzem, tartozom valahová.

A harmadik napon aztán megtörtént. Már legalább tizenöt perce tartott az előadás, mikor kinyílt a terem ajtaja, és ő belépett. Azonnal észrevettük egymást, mélyen a szemébe néztem, s elmosolyodtam. Megdobbant a szívem. Ettől a pillanattól kezdve nagyon nehezemre esett a professzorra koncentrálni. Egész héten nem láttam többet, és alig vártam, hogy újra eljöjjön a közös előadásunk. Megint késve érkezett, kissé unott arccal sétált végig a sorok között, de mikor meglátott, édes mosoly ült ki az arcára. Ebben a pillanatban lettem biztos benne: nem vagyok egyedül...

Újabb egy hét elteltével összeszedtem a bátorságom, és óra után egy kis papírcetlit nyomtam a kezébe a következő üzenettel: „Szia! Ha van kedved a sulin kívül is találkozni velem, itt a számom. Ne haragudj, hogy nem vagyok elég bátor hozzá, hogy egyenesen a két szép szemedbe nézve mondjam el: hihetetlenül helyes vagy.” Alig léptem ki az egyetem kapuján, üzenetet kaptam. Tőle. Még aznap este találkoztunk, és először megérkezésem óta végre felszabadultan nevettem.

Habár november közepe volt, mégis simogató napfényben fürdött az egész város. Úgy döntöttem hát, kiülök az egyetem elé, a még mindig zöldellő parkba, s nekilátok a fordításnak. Belefeledkeztem a munkába, ám a hirtelen közeledő léptek zajára felkaptam a fejem. Két, ostobán vihorászó olasz fiú állt velem szemben, és az egyikük így szólt: „Szevasz te kis ratyi! Az vagy, nem igaz? Ne is válaszolj, tudjuk mi, hogy te is csak egy rohadt buzi vagy!” Válasz helyett lassan felemeltem a fejem, és rájuk mosolyogtam, mintha valami kedves dolgot mondtak volna. Lenéző vigyorral néztek vissza rám, s hagytak ott. Fájt. Nem tehettem róla. Nem bántottam őket, ők mégis bántani akartak engem. Ő volt az egyetlen, akinek elmondtam ezt a történetet, s igyekeztem elfelejteni.

Szakadt az eső, s mivel messze laktam az egyetemtől, bőrig áztam, mire hazaértem. Miközben átfagyva, egy forró fürdő melengető gondolatával a fejemben próbáltam megkeresni a kulcsom a táska mélyén, megszólalt a telefonom. A nemzetközi program koordinátora volt az egyetemről. Azt akarta megtudni, én vagyok-e az a külföldi diák, aki összetűzésbe került két olasz fiúval. Valaki egy névtelen levélben felhívta a dékán figyelmét az esetre, ő pedig találkozni akart velem. Először nem is értettem, miről beszél, hiszen már túl voltam a dolgon. Aztán a második reakcióm az ijedtség volt. Talán majd úgy állítják be az egészet, mintha az én hibám lett volna...

Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az esetnek, ezt elmondtam a dékánnak is. Azonban ő határozottan állt ki mellettem, mondván, hogy egy európai egyetemen, egy modern elveket valló országban ehhez hasonló viselkedés nem engedhető meg. Akár arra is kész lett volna, hogy végigjárja velem az összes kurzus egy-egy előadását, hogy megtaláljuk azt a két fiút. Igyekeztem higgadtnak mutatni magam, miközben a lelkem mélyén hihetetlenül dühös voltam. Rá. Nem értettem, miért kellett ebbe az egész hercehurcába beletaszítania azzal a levéllel. Nem volt hozzá joga! Én csak el akartam felejteni azt a fájdalmat, ami akkor hatalmába kerített. Úgy éreztem, elárult, pedig én megbíztam benne.

Alig léptem ki az irodából, rögtön fogalmazni kezdtem az üzenetet, amiben kérdőre vonom. Forrtak bennem az indulatok. Csak ennyit írtam: Te voltál? Aztán minden a felszínre bukott belőlem. Meg akartam bántani. Hogy érezze, hogy megbánja, hogy elárult egy titkot, amit rábíztam. Tudják. Ez az egy szó dübörgött a fejemben. Miatta tudták meg. Csakis miatta. Úgy éreztem, pillanatok alatt rombolta le mindazt, ami eddig kialakult köztünk. Hosszú percek teltek el, mire válaszolt: „Az utolsó olaszleckéd mára és mindörökre, jól jegyezd hát meg. Itt nálunk igaz emberek élnek, akik nem félnek saját maguktól és nem szégyellik magukat azért, akik; én buta kis magyarom! Tanuld meg, hogyan lehetsz önmagad, és ne félj senkitől, meglátod, boldogabb leszel.” Nem beszéltünk többet...

Szíven ütött. Felnyitotta a szemem. Hiszen tudtam, a lelkem minden egyes apró zegzugában éreztem, hogy igaza van. Megtanultam hát. Az egyik legnehezebb és legfontosabb leckét az életben: Légy mindig önmagad. Még ha ez sokszor egy akadályokkal és nehézségekkel teli úton indít is el. Büszke voltam. Sokkal büszkébb, mint valaha.