29 éves vagyok. Vallásos családban nőttem fel, és keresztyénnek vallom magam. Épp ezért „előbújásom története" úgy kezdődik, hogy magammal miként viaskodtam, hogyan birkóztam meg azzal a gondolattal, hogy meleg vagyok, s hogy nem akkor leszek boldog, ha melegségemet elnyomom magamban, hanem ha megélem.
Már az általános iskola végén a fiúkhoz vonzódtam, de ezt még jó sokáig szinte magam előtt is titokként kezeltem, és valami furcsa-titkos belső gondolatként definiáltam. A gimnázium hozott fordulópontot – ott sem rögtön a legelején. Életemben először szerelmes lettem egy fiúba. Ez sem volt „több", mint az ezt megelőző gyermek- és diákszerelmek. Fellángolás, vágy, szenvedés, az érintés kívánása; de sokáig mentes szinte mindenféle szexuális fantáziától vagy érintkezéstől. Aztán eljött a valahol mégis sóvárogva várt pillanat: kettesben aludtunk egy szobában az áhított fiúval, ráadásul összetolt ágyon, s egyszer csak megérintettük egymást… aztán folytatódott. Alig múltunk 18 évesek, zavarban voltunk, érthetetlen és izgalmas volt, ami történik velünk. Lehetetlen helyzet volt számunkra. Három éven keresztül – még egyetemi éveim elején is – tartott ez a viszony. Egyre ritkábban találkoztunk, szakítottunk, aztán újra összejöttünk, szerettük és gyűlöltük egymást egyszerre, akartunk egymással lenni és soha többet nem látni a másikat. Aztán az élet külön irányba sodort minket. Én a tanulásba fojtottam minden erőmet, s nem kerestem kapcsolatot ezután.
Egyetemi éveim alatt még volt egy sikertelen próbálkozásom, hogy barátnőm legyen. Erre bátorított egyébként több barátom is, aki tudott ifjúkori „ballépésemről". Lett is barátnőm. Szegény nagyon megszenvedte a kapcsolatunkat. Nem értette, hogy mi a bajom vele, s azt sem, hogy miért menekülök el mindig azokból a helyzetekből, amikor testi kapcsolat jöhetne létre kettőnk között. Azóta is sajnálom, hogy belerángattam ebbe a lehetetlen helyzetbe. Mondanom sem kell: szakítottunk.
Egy év szünet: ismételt „munkaterápia". Semmi kapcsolat, csak a tanulás. Aztán rájöttem, hogy mégsem arra születtem, hogy cölibátusban éljek. Tudatosan elkezdtem párt keresni, ismerkedni. Több próbálkozás és egy viharos szerelem után találkoztam életem párjával, akivel lassan három éve élünk egy fedél alatt – és úgy néz ki, hogy együtt is fogunk. Természetesen a szokásos párkapcsolati viharokkal, a párkapcsolat minden előnyével és hátrányával együtt, de szeretjük egymást, és megéri.
Előbújásaim sorozatához sokban ő is hozzájárult, mivel megismerkedésünkkor róla az egész családja és a baráti köre is tudta már, hogy meleg. Az összeköltözés volt az a történés, ami miatt elodázhatatlanná vált, hogy egyre többekkel osszam meg magánéletem e részét. Ma sem gondolom úgy, hogy a szexuális irányultságommal mindenkinek tisztában kell lennie; van, akire ez nem tartozik. Van, akire viszont igen! Ők az ember barátai, családja.
Szerencsésnek mondhatom magam a barátaim miatt. Lassanként mindenkit „beavattam" – azzal a fenntartással, hogy talán soha többet nem akarnak látni –, de nem így történt. Minden – hangsúlyozom: minden! – barátom megmaradt, sőt, azóta már a párom barátaivá is váltak. Volt, akit teljesen hidegen hagyott a bejelentés, s mintha mi sem történt volna. Volt, aki azért nyelt egyet, s úgy mondta, hogy jól van. Volt, aki kimondatlanul ugyan, de kért egy kis „emésztési időt", s gondolom, miután feldolgozta magában az én melegségemet, keresett meg újra. Szóval, a barátoknak így bújtam elő, és úgy érzem, mindenki elfogadta melegségemet.
A család. Ez azt hiszem, mindenkinek kínosabb téma. Nekem mindenesetre lassabban és nehezebben ment, mint a barátoknál. Húgom nem okozott problémát, s mivel mindig is sejtette, hogy a fiúkhoz vonzódom, tulajdonképpen várta, hogy mikor bököm már ki végre neki, s mikor mutatom be a barátomat. (Itt jegyzem meg, hogy elég szoros viszony alakult ki a húgom és a barátom között; néha szinte már féltékeny.) Akkori vőlegénye, ma már férje, egy szalonnasütős nyári éjszakán érdeklődve hallgatott, amikor elmondtam neki, hogy nekem barátom van. Mivel nem tudott melegekről az ismeretségi körében, ezért mindenre kíváncsi volt. Ők mára ténylegesen saját családjuknak tekintenek kettőnket, olyannyira, hogy együtt járunk nyaralni, s rendszeresen látogatjuk egymást. Unokatestvéreim szintén teljesen elfogadtak, és kölcsönösen ismerjük egymás párjait.
Édesanyám már keményebb dió volt. Szinte semmit nem tudott a melegekről, amikor elmondtam neki, hogy „én a fiúkat szeretem". Megijedt. Attól, hogy a fia az erkölcsi fertő mélyén van, attól, hogy valamit ő rontott el az én nevelésemben, attól, hogy beteg vagyok. Nem is sorolom, előállt az összes szokásos téveszmével a homoszexualitásról. Hosszú beszélgetés volt. Elmondtam neki, hogy én miként küzdöttem meg magammal, s hogy a melegség nem betegség, stb. Egy évig tabutéma volt köztünk a magánéletem. Soha nem hozta szóba. Nem fordult el tőlem, de éreztem, hogy távolságot tart. Érzelmileg legalábbis. Kemény asszony és eszes is, s ma már tudom, hogy ennek köszönhetően ő egy bő év alatt ugyanúgy megvívta magával a maga harcát, mint én korábban. S lassan felengedett. Megismerte a barátomat, többször vendégeskedett nálunk, és jóban is vannak. Ma már ő is családtagnak tekint bennünket.
De hogy ne legyen ennyire „sikertörténet" az enyém, el kell mondanom, hogy édesapámnak soha nem volt erőm mindezt elmondani, s azt hiszem, soha nem is lesz. Pedig jó a viszonyunk. Ismeri a páromat, kedveli is, de fel sem tételezi, hogy ő több lenne, mint a legjobb barátom. Furcsa érzés, hogy őt így „kihagyjuk" a mi életünk e részéből. Talán majd egyszer...
Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet.
